s
10/22/2012
10/16/2012
10/15/2012
Amikor becsap a villám... I.
“Love is passion, obsession, someone you can’t live without. If you don’t start with that, what are you going to end up with? Fall head over heels. I say find someone you can love like crazy and who’ll love you the same way back. And how do you find him? Forget your head and listen to your heart. I’m not hearing any heart. Run the risk, if you get hurt, you’ll come back. Because, the truth is there is no sense living your life without this. To make the journey and not fall deeply in love - well, you haven’t lived a life at all. You have to try. Because if you haven’t tried, you haven’t lived.”
...sehol egy csipetnyi izgalom, egy sóhajnyi borzongás. Annyi bennetek a szenvedély,mint két cinkében.Azt akarom,hogy ragadjon el a hév,lebegj a mámortól, fakadj dalra, lejts dervis táncot-igen, légy eszelősen boldog, vagy legalább légy rá nyitott.Tudom,hogy közhely, de a szerelem szenvedély, megszállottság - mely nélkül nem lehet élni. Azt mondom légy fülig szerelmes, hogy olyat találj,akit őrülten szeretsz és aki ezt viszonozza. Hogy találhatsz rá? Hagyd az eszedet, hallgass a szívedre-mert most nem dörömböl. Az az igazság kicsim, hogy enélkül nincs értelme élni. Ha szerelem nélkül mész végig az úton, akkor egyáltalán nem is éltél. De meg kell próbálnod-ha nem próbálod meg,nem is éltél.
Légy nyitott, ki tudja, becsaphat a villám.
És a villám bizony becsapott. Alig hiszed. Nem mered elhinni. Nem, mert ez veled nem történhet meg, hogy valaki rád találjon. Még ha az a rátalálás csak egy bulis dolog volt is. Hiszen már hányszor, de hányszor készültél egy buliba (bálba, suliba, kirándulásra...), ahol azt hitted, hogy na most...aztán sosem. Hány szomorú pillanatod, órád, napod, heted....sőt éved volt már az miatt, hogy úgy érzed, nem kellesz senkinek. Először még csak ismerkedsz a helyzettel, hogy igen, most már talán nekem is lehetne valakim...hiszen mindig így történik (könyvekben, filmekben, azt hiszem nem kell részleteznem. És itt most nem csak a modern dolgokra gondolok, hanem pl. Jane Austen-ra is.)
Adott a lány, még ha bármilyen csúnyácska is, de ráakad (élete)(első,második,...) párjára. A happy end csak ráadás. Ebben bízva, (ez lányoknál szerintem génkódolt dolog) lépsz az útra. Nem tudhatod milyen hosszú vagy rögös lesz. Egyedül haladsz-e majd rajta, vagy akad valaki, aki átsegít a nehezén. De ezzel még nem foglalkozol. Bizakodsz, örülsz, alig várod. Hiszen úristen, akármilyen jól nevelt, jó kislány, rendes lány vagy, egyszer csak ráébredsz, valami felébred benned, hogy ez az, amire vártál. Igen, most majd megmutathatod. Most majd begyűjtöd a babérokat. Már alig várod a bókokat.
Aztán egy idő után....valami megváltozik. Valami kis gonosz lény, egy ördög, vagy a józan eszed, egy kis hang megszólal. És nem akarja abbahagyni. És te csak hallgatod. Iszod minden szavát. Már teljesen a hatalma alá kerültél. Hiszen igaza van! Minden úgy van, ahogy azt ő mondja. Végre megérted, miért vagy még ennyi idő után is egyedül. Olyan hülye voltál, hogy ezt eddig nem vetted észre. Hiszen csak nézzél tükörbe! Csúnya vagy. Nincs rajtad semmi extra. Sőt, még vékonynak se mondhatni. Ha már eleve rád se néz senki, észre se vesznek, akkor mégis hogyan juthatnál el odáig, hogy valakivel beszélgetni kezdesz.
És elkezdődött az ördögi kör. És be is zárult. Nem szabadulsz belőle. Lassan beletörődsz. Sőt, lassan meg is szokod. Egy darabig el is vagy így. Megbékélsz vele. Én úgyse kellek senkinek, mondogatod. Nem csak magadnak. És ezzel akaratlanul is egy olyan negatív energiamezőt hozol létre magad körül, hogy majd szinte lehetetlen lesz áttörni és kiszabadulni belőle. Ezt még tetőzi az amúgyis zárkózott, tartózkodó természeted. Hiszen mindent magadban tartasz. Mindenen csak rágódsz. Mert nem tudod senkivel sem megosztani. Mert már nem akarod senkivel sem megosztani, hiszen már oly sokszor csalódtál az emberekben. Barátokban. És csak gyűjtögeted szépen magadnak, mint egy kis mókus azt a sok negatív érzést, ki nem mondott szavakat. A haragot. A dühöt. Ez mind gyűlik szép lassan. De te közben éled az életed. Környezeted csak annyit vesz észre, hogy mindenen megsértődsz. Rossz kedvű vagy. Próbálnak szólni. Csak mégjobban felhúznak. De nem igazán foglalkozol vele. Mintha valami kettős életed lenne.
A lufi pedig csak egyre növekszik. A nagy lufi nagyot tud durranni.
De néha rád tör valami. Valamit érzel a zsigereidben. Valami nincs rendben. Ez a fura érzés itt benn. A lelked, vagy a gyomrod. Vagy a szíved sajog? Majd fojtogató érzés kerít hatalmába. Zakatol a fejed. Valami egyre csak tör elő. Már zokogsz is. És fáj. Nagyon, nagyon fáj. Nem tudod abbahagyni. Már szinte remegsz. Mintha egy filmet néznél, úgy pörög le előtted minden rossz, minden düh, harag, ami benned van. Ordítanál. Hatalmas utálat van benned. Legfőképp magad iránt. Hogy lehetsz ilyen? Mindenen elbőgöd magad, nézz már magadra, egy rakás szerencsétlenség vagy. nem csoda, hogy nem kellesz senkinek. Még csodálkozol? Aztán a világot is utálod. Főleg, akikben csalódtál. Akik a földre küldtek. Aztán már csak azt kérdezed magadtól: miért? Miért van ez? Mivel érdemelted ezt ki?
De nem teheted, muszáj viselkedned. Nagy nehezen lecsillapítod magad. Átkapcsol az agyad, szinte el is felejted az egészet. Mész tovább. Már el is felejtetted. Egy ideigig, amíg majd megint rád nem tör...
...sehol egy csipetnyi izgalom, egy sóhajnyi borzongás. Annyi bennetek a szenvedély,mint két cinkében.Azt akarom,hogy ragadjon el a hév,lebegj a mámortól, fakadj dalra, lejts dervis táncot-igen, légy eszelősen boldog, vagy legalább légy rá nyitott.Tudom,hogy közhely, de a szerelem szenvedély, megszállottság - mely nélkül nem lehet élni. Azt mondom légy fülig szerelmes, hogy olyat találj,akit őrülten szeretsz és aki ezt viszonozza. Hogy találhatsz rá? Hagyd az eszedet, hallgass a szívedre-mert most nem dörömböl. Az az igazság kicsim, hogy enélkül nincs értelme élni. Ha szerelem nélkül mész végig az úton, akkor egyáltalán nem is éltél. De meg kell próbálnod-ha nem próbálod meg,nem is éltél.
Légy nyitott, ki tudja, becsaphat a villám.
És a villám bizony becsapott. Alig hiszed. Nem mered elhinni. Nem, mert ez veled nem történhet meg, hogy valaki rád találjon. Még ha az a rátalálás csak egy bulis dolog volt is. Hiszen már hányszor, de hányszor készültél egy buliba (bálba, suliba, kirándulásra...), ahol azt hitted, hogy na most...aztán sosem. Hány szomorú pillanatod, órád, napod, heted....sőt éved volt már az miatt, hogy úgy érzed, nem kellesz senkinek. Először még csak ismerkedsz a helyzettel, hogy igen, most már talán nekem is lehetne valakim...hiszen mindig így történik (könyvekben, filmekben, azt hiszem nem kell részleteznem. És itt most nem csak a modern dolgokra gondolok, hanem pl. Jane Austen-ra is.)
Adott a lány, még ha bármilyen csúnyácska is, de ráakad (élete)(első,második,...) párjára. A happy end csak ráadás. Ebben bízva, (ez lányoknál szerintem génkódolt dolog) lépsz az útra. Nem tudhatod milyen hosszú vagy rögös lesz. Egyedül haladsz-e majd rajta, vagy akad valaki, aki átsegít a nehezén. De ezzel még nem foglalkozol. Bizakodsz, örülsz, alig várod. Hiszen úristen, akármilyen jól nevelt, jó kislány, rendes lány vagy, egyszer csak ráébredsz, valami felébred benned, hogy ez az, amire vártál. Igen, most majd megmutathatod. Most majd begyűjtöd a babérokat. Már alig várod a bókokat.
Aztán egy idő után....valami megváltozik. Valami kis gonosz lény, egy ördög, vagy a józan eszed, egy kis hang megszólal. És nem akarja abbahagyni. És te csak hallgatod. Iszod minden szavát. Már teljesen a hatalma alá kerültél. Hiszen igaza van! Minden úgy van, ahogy azt ő mondja. Végre megérted, miért vagy még ennyi idő után is egyedül. Olyan hülye voltál, hogy ezt eddig nem vetted észre. Hiszen csak nézzél tükörbe! Csúnya vagy. Nincs rajtad semmi extra. Sőt, még vékonynak se mondhatni. Ha már eleve rád se néz senki, észre se vesznek, akkor mégis hogyan juthatnál el odáig, hogy valakivel beszélgetni kezdesz.
És elkezdődött az ördögi kör. És be is zárult. Nem szabadulsz belőle. Lassan beletörődsz. Sőt, lassan meg is szokod. Egy darabig el is vagy így. Megbékélsz vele. Én úgyse kellek senkinek, mondogatod. Nem csak magadnak. És ezzel akaratlanul is egy olyan negatív energiamezőt hozol létre magad körül, hogy majd szinte lehetetlen lesz áttörni és kiszabadulni belőle. Ezt még tetőzi az amúgyis zárkózott, tartózkodó természeted. Hiszen mindent magadban tartasz. Mindenen csak rágódsz. Mert nem tudod senkivel sem megosztani. Mert már nem akarod senkivel sem megosztani, hiszen már oly sokszor csalódtál az emberekben. Barátokban. És csak gyűjtögeted szépen magadnak, mint egy kis mókus azt a sok negatív érzést, ki nem mondott szavakat. A haragot. A dühöt. Ez mind gyűlik szép lassan. De te közben éled az életed. Környezeted csak annyit vesz észre, hogy mindenen megsértődsz. Rossz kedvű vagy. Próbálnak szólni. Csak mégjobban felhúznak. De nem igazán foglalkozol vele. Mintha valami kettős életed lenne.
A lufi pedig csak egyre növekszik. A nagy lufi nagyot tud durranni.
De néha rád tör valami. Valamit érzel a zsigereidben. Valami nincs rendben. Ez a fura érzés itt benn. A lelked, vagy a gyomrod. Vagy a szíved sajog? Majd fojtogató érzés kerít hatalmába. Zakatol a fejed. Valami egyre csak tör elő. Már zokogsz is. És fáj. Nagyon, nagyon fáj. Nem tudod abbahagyni. Már szinte remegsz. Mintha egy filmet néznél, úgy pörög le előtted minden rossz, minden düh, harag, ami benned van. Ordítanál. Hatalmas utálat van benned. Legfőképp magad iránt. Hogy lehetsz ilyen? Mindenen elbőgöd magad, nézz már magadra, egy rakás szerencsétlenség vagy. nem csoda, hogy nem kellesz senkinek. Még csodálkozol? Aztán a világot is utálod. Főleg, akikben csalódtál. Akik a földre küldtek. Aztán már csak azt kérdezed magadtól: miért? Miért van ez? Mivel érdemelted ezt ki?
De nem teheted, muszáj viselkedned. Nagy nehezen lecsillapítod magad. Átkapcsol az agyad, szinte el is felejted az egészet. Mész tovább. Már el is felejtetted. Egy ideigig, amíg majd megint rád nem tör...
10/04/2012
10/02/2012
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)